Hol volt, hol nem volt... egy kollégiumban...
Ártatlan fejjel egy teljesen normálisnak kinéző lány érkezett egyik este szobánk ajtajába azzal a szakadozó, megilletődött kijelentéssel, hogy lehetséges, hogy ide költözne. Azt hiszem, csütörtöki nap volt. Jóhiszeműen beinvitáltam, beszélgettünk, elejtette, hogy kiutálták. Akkor még nem kezdett el villogni a vészjelző, - ÁLLJ! Ennek biztos, hogy oka volt! - sajnos.
A Harmadik körbenézett, tanácstalan arckifejezéssel ácsorgott, magyarázott valamit helyről, hűtőről, amit nem nagyon értettem, de gondoltam, mivel este volt, biztos csak fáradt hozzá az agyam.
De aztán sikerült döntenie. Beköltözött. Te jószagú uramisten... mit tettem...?!
A Vámpír - negatív gondolatok félre, ő egy kissé félénk, de meglehetősen jó humorú, intelligens, nagyon is jószándékú lány, akit még egy régebbi poénunk miatt nevezek így - aznap este talán 5 percet beszélt vele. Még nem tudhatta. Még én sem tudtam.
Még mindig tudatlanul szépen beköltöztettem - segítettem, amiben tudtam. Néha kár, hogy rendes vagyok...
Az első esték egyikén beszélgettünk. Először csak az tűnt fel, hogy kicsit összefüggéstelenek a mondatai. Ide kap, oda kap, furcsán fűzi mondanivalóját. Aztán, ahogy teltek a napok, arra lettem figyelmes, hogy...nem hagyja abba.
Beszél.
És beszél.
Nekem szükségem van aktív egyedüllétre: szeretem, amikor el tudok pepecselni lényegtelen dolgokkal, anélkül, hogy bárki látná, vagy megkérdezné mi az. Szeretek filmet nézni, zenét hallgatni, olvasni.
Ezt nem lehet úgy megtenni, hogy valaki FOLYAMATOSAN dumál. Najó, talán néha megáll. De öt percenként eszébe jut valami és kérdez. És ha van egy téma, amin molyol, mint egy HÜLYE, akkor nem hagy békén. Ha kérdezel tőle, NEM ARRA VÁLASZOL. Össze-vissza pofál mindenről, de nem a témáról. Ja, és ha Vámpír és én összenevetünk valamin, nem bírja ki, hogy ne pofáljon be valami marhaságot, amire mi csak nézünk mint Jani a moziban...
Folyt. Köv.
Ártatlan fejjel egy teljesen normálisnak kinéző lány érkezett egyik este szobánk ajtajába azzal a szakadozó, megilletődött kijelentéssel, hogy lehetséges, hogy ide költözne. Azt hiszem, csütörtöki nap volt. Jóhiszeműen beinvitáltam, beszélgettünk, elejtette, hogy kiutálták. Akkor még nem kezdett el villogni a vészjelző, - ÁLLJ! Ennek biztos, hogy oka volt! - sajnos.
A Harmadik körbenézett, tanácstalan arckifejezéssel ácsorgott, magyarázott valamit helyről, hűtőről, amit nem nagyon értettem, de gondoltam, mivel este volt, biztos csak fáradt hozzá az agyam.
De aztán sikerült döntenie. Beköltözött. Te jószagú uramisten... mit tettem...?!
A Vámpír - negatív gondolatok félre, ő egy kissé félénk, de meglehetősen jó humorú, intelligens, nagyon is jószándékú lány, akit még egy régebbi poénunk miatt nevezek így - aznap este talán 5 percet beszélt vele. Még nem tudhatta. Még én sem tudtam.
Még mindig tudatlanul szépen beköltöztettem - segítettem, amiben tudtam. Néha kár, hogy rendes vagyok...
Az első esték egyikén beszélgettünk. Először csak az tűnt fel, hogy kicsit összefüggéstelenek a mondatai. Ide kap, oda kap, furcsán fűzi mondanivalóját. Aztán, ahogy teltek a napok, arra lettem figyelmes, hogy...nem hagyja abba.
Beszél.
És beszél.
Nekem szükségem van aktív egyedüllétre: szeretem, amikor el tudok pepecselni lényegtelen dolgokkal, anélkül, hogy bárki látná, vagy megkérdezné mi az. Szeretek filmet nézni, zenét hallgatni, olvasni.
Ezt nem lehet úgy megtenni, hogy valaki FOLYAMATOSAN dumál. Najó, talán néha megáll. De öt percenként eszébe jut valami és kérdez. És ha van egy téma, amin molyol, mint egy HÜLYE, akkor nem hagy békén. Ha kérdezel tőle, NEM ARRA VÁLASZOL. Össze-vissza pofál mindenről, de nem a témáról. Ja, és ha Vámpír és én összenevetünk valamin, nem bírja ki, hogy ne pofáljon be valami marhaságot, amire mi csak nézünk mint Jani a moziban...
Folyt. Köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése